Nem irigylem a kollégistákat. Egy hónap alatt annyira megszerettem a kis kecómat, féltékeny lettem arra, aki majd legközelebb locsolja a féltett kis szobanövényem. Sok fűszert is utódomra hagytam -elvégre én is örököltem sok sok kis konyhai apróságot, ennyivel én is hozzájárulhatok. A kávét is ott akartam hagyni, de olyan hősiesen védelmezett a reggeli ásítozás ellen, nem volt szívem magára hagyni.
A csomagolás feladta a leckét! Minden kis mütyür ami eltörhet, most a pólóim és zoknijaim védelme alatt áll, nagyon remélem, hogy egészben látom őket viszont, ha végre kinyitom az arany tuareget.
Tegnap reggel hivatalosan is elköszöntünk egymástól a Bill Gattonnal.
TriCities-nél emelkedtünk az égbe. Ragyogó napsütés volt, sokáig néztem a hegyeket a magasból.
" Ég veled Tennessee, remélem egyszer látlak még!"
A rövid út alatt, míg Charlotte-ba értünk, kicsit magamba néztem. Mit jelentett nekem ez az egy hónap? Miben változtam? Mihez kezdek az itt szerzett élménnyel, ha hazatérek?
Kinyomtatom a fényképeket, rongyosra viselem a pólókat. Igen, ez nagyon valószínű, de korántsem elég. Egy ilyen út nagyobb hatással volt, mint egy nyaralás. Szeretném felhasználni mindazt, amit itt láttam. Úgy érzem magam, mint aki kapott egy szép bögrét. Mikor okoz nagyobb örömöt? Ha kiteszem a polcra, vagy ha minden kávémat abból kortyolom?
Charlotte repterén ülök. Tegnap repültem volna haza, de technikai hiba miatt 4 óra késés után törölték a járatot. Hajnal öt lett, mire a vigasz-hotelszoba párnáin végre kinyújtóztattam a tagjaim. Ma este megpróbálunk ugyanúgy repülni, mint tegnap kellett volna. Ha Isten is megsegít, holnap már a saját ágyamban alszom.
Ha kialudtam magam, akkor aztán nincs más hátra, mint előre! Vigyázz magyar egészségügy, jövök! És higgyétek el nekem, megcselekszem, amit megkövetel tőlem a haza!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése