Élet/filozófia

Szomorú bejegyzés várható, akinek jó napja van, az olvasás helyett hallgassa ezt https://m.youtube.com/watch?v=OPf0YbXqDm0, és itt egy vidám fénykép ahol leteszteltük az eredeti tennessee-i nedűt. Marhahúst főztem olaszosan, szerintem pazar lett, megtartom magam.

Ti, akik az olvasást választottátok, most engedjétek meg nekem, hogy beszéljek nektek egy kicsit az életről és a halálról. A hűségről, a szeretetről, a ragaszkodásról. Én csak egy fiatal lány vagyok, vajmi kevés élettapasztalattal, de láttam már én is fájdalmat és búcsút.

Klinikai gyakorlaton lévő gyógyszerészhallgatóként eddig az idő nagy részében az osztályokon fekvő betegek gyógyszerelését néztem át, illetve kikérdeztük a frissen felvett betegeket arról, milyen gyógyszereket szednek, milyen rendszerességgel, szednek-e vitaminokat, gyógyfüveket, étrendkiegészítőket, vény nélkül kapható készítményeket. Folyamatosan fertőtlenítjük a kezünk, a sok mosástól alaposan kiszáradt a bőröm. Még nem voltam reggeli viziten, csak gyűlésen, ahol átbeszélték az orvosok, gyógyszerészek, nővérek, karbantartók és biztiboyok az előző napi történéseket.

Ezekenek az embereknek a munkája, hogy emberi életekkel törődjenek. Betegek jönnek, időt töltenek itt, aztán elhagyják a kórházat - virágcsokorral a kezükben, vagy virágcsokorral koporsón. Ők a változók a kórházi egyenletben.

Megviselt az első alkalom, mikor öreg bácsit láttam ráncosan, lehunyt szemmel, csövek álltak ki belőle mindenhonnan, de életben volt. Életben volt?

Némelyik beteg 20nál is több gyógyszert szed. Talán mire mindet beveszi reggel, már nem is kívánja a rántottát. Voltak, akik már úgy érkeztek, hogy részletes listát hoztak magukkal, míg mások csak arra emlékeztek, mintha rózsaszín tabletta lenne... De élni akarnak, beveszik mindet szorgalmasan.
Végtelenül zavarban voltak. Teljesen kiszolgáltatva a csipogó gépeknek, az egészségügyi személyzetnek, a csöveknek a kezükben, orrukban, az infúzióknak, mindezt egy hátulgombolós párnahuzatban, sokan bepelenkázva.
Kedvesen beszéltünk velük, ahogyan mindenki más is. Annyira hálásak voltak egy kis bókért, együttérzésért, ami semmibe nem került nekünk, csak egy kis szájrándításba. Azok, akikkel volt hozzátartozó, mérföldekkel jobban néztek ki. Mert volt valaki, aki ismerős volt ebben a végtelenül futurisztikus, idegen környezetben. Volt valaki, aki a mindennapi élethez kötődött,  nem pedig ehhez a rémisztő, halálszagú, veszélyt jelentő szituációhoz.

Vajon miért asszociáltam ennyire a halált a kórházhoz? Miért nem a gyógyulást látom benne? Hiszen, a kórházban mindenki azon dolgozik, hogy jobban legyek amikor kimegyek az ajtón. Örülnöm kellene, hogy jó kezekben vagyok. Az embereken mégis a félelmet láttam. És nagyon meghatódtam, mikor a félelmet oldódni láttam a kedves szavak hatására. A vizsgálatokon és gyógyszereken kívül ezeknek az embeknek igenis szüksége van a szeretetre! Ha gyógyulni jött, akkor azért, ha pedig meghalni, akkor pedig azért. Szükségük van valakire, aki fogja a kezük, és azt mondja: szedd már össze magad csinibaba, vár a kutyád otthon!
 És mi, mi hogyan szeressünk őszintén valakit a munkánk részeként, mikor tudjuk, hogy csak átmeneti ismerettségről van szó? Nos, szeressük nem őszintén? Meddig lehet empátiát mutatni, és nem érezni semmit az égvilágon közben?

Mit jelent egy emberélet? Születés, halál. Eggyel több, vagy kevesebb név egy listán. Azt hiszem, az határoz minket, hogy milyen emlékeket hagyunk magunk után. Hogyan gondolnak majd rám, ha én leszek becsövezve? Be leszek csövezve? Ki fog rám gondolni?

Amikor láttam ezeket az embereket a családjukkal, vagy életük - immár szintén ráncos - szerelmével, akarva-akaratlanul is elképzeltem magam az ő helyzetükben. 12 órás műszakom volt a sürgősségin, és mivel "áldott nap" volt, ahogy ők mondták, vagyis nem történt semmi komoly, nem halt meg senki a küszöbön szívrohamban;
bőven volt időm gondolkodni. Nem vagyok jósnő, nem tudhatom, mit hoz a nagy Manitu az életembe ma, vagy holnap. De tudom, hogy mi az, amit befolyásolhatok, mi az, ahol igenis én döntöm el, hogy mit akarok, és hogyan, és kivel. Szeretnék tenni azért, hogy emlék lehessek egyszer.

Értitek mostmár azt hiszem, miért viselt meg ez a pár nap. Van még jó sok gondolatom, ami az osztályon ébredt, de nem gondolom, hogy blogra való. Ha hazamegyek, és úgy érzitek, hogy szeretnétek beszélni róla, csak szóljatok.

Ennyit a filozófiáról, mostantól igyekszem vidám bejegyzésekkel színesíteni a munkaidőtöket ☺ Nagyon hiányoztok!